25 évesen 7 éves spanglis karrierrel a hátam mögött viszonylag problémamentes használónak mondhatom magam. Sikerült tartanom azt, hogy csak este szívok füvet, ha kezdtem tőle besokallni, könnyedén tartottam 1-2 hónapos szüneteket és a párkapcsolataimnak sem volt szerves része a spangli. Bár ki se zártuk soha a közös életünkből. Mivel éjszaka dolgozom és hosszú órák pörgése után nehéz az elalvás, ezért a lefekvés előtt elszívott cigi az alap, a garancia arra, hogy nyugodtan fogok aludni. Szóval azt hiszem, egy átlagos fővárosi fiatalnak mondhattam magam, aki vígan el van a heti 1 gramm füvéből - egészen mostanig.
Körülbelül 2-3 hónapja kezdett el rám ülni a fű. Az esti jutalomcigiből délutáni jutalomcigi lett, egyre gyakrabban és egyre kövérebb spanglik tekerednek. Korábban csak nagyon ritkán szívtam be már a délutáni haverkodós, szocializálódós karikára menet, manapság viszont állandó aláfestés lett egy lájtos cigi. A dolgomat így is tudom csinálni, ha fontos teendőm van, vagy dolgozom, akkor sosem szívok be (bár mostanában a munka végén végzendő egyszerű, motorikus résznél megesik, hogy eldurran egy cigi), egyébként pedig sokkal kedélyesebben el tudok beszélgetni bárkivel, ha kicsit be vagyok szívva. Csak nagyon érzem a fűmásnaposság miatti állandó agyzsibbadást, tompaságot, azt, hogy órák kellenek, mire tényleg friss, értelmes gondolatok képesek előjönni a fejemből. Mindehhez pedig egy állandó enyhe rezignáltság és depresszió társul, egészen addig, amíg nem hajlíthatok egy cigit.
Nem akarom túl hosszúra nyújtani a nyitó posztot, de annyit még leszögezek: nem szándékom teljesen felhagyni a fűszívással, bár ha mégis így alakul a négy hetes program alatt, az se baj. Már azzal is megelégednék, ha a hét napjaiból legalább hármat tisztán tölthetnék el, frissen ébredve.
Vissza kell szerezni az irányítást.
